A zenében a 16. század elejére elhalványult az addig mértékadó szabályok kötelez¿ ereje: új ideálok születtek, amik a régi gyakorlat (prima prattica) kompozíciós dogmái és esztétikai kívánalmai mentén nem lettek volna kielégíthet¿k. A polifon, független szólamokban mozgó zene primátusa megsz¿nt, a disszonanciák használatára vonatkozó kötelmek fellazultak, a vokális m¿vekben a szövegkezelés módja változott meg. A reneszánsz eszmeisége és esztétikája új, addig járatlan utakra vonta a zeneszerz¿ket - alapjaiban változott meg ugyanis a zenével, a zene által kifejezett tartalommal szembeni elvárás. A reneszánsz szellemében való újítások egyik legkiemelked¿bb alakja Claudio Monteverdi, kinek életm¿vét a hagyomány ugyanakkor kora barokként jegyzi. Miként lehetséges, hogy egy magát reneszánsz szellemi mozgalmakhoz köt¿, reneszánsz ideálok által felvetett m¿vészeti dilemmákkal tusakodó m¿vész barokk zeneszerz¿ként vonuljon be a történelembe? Mit nevezhetünk reneszánsz zenének, ha nem azt, ami a reneszánsz szellemében fogan? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ.