„Ryll Thean belenézett. A tükör
visszavetítette képét, egy sárga, elefántcsontszerű arcot, mely sima
volt, redőtlen, a szoborszerű homlokot, a nagy fekete szemeket, melyek
búsan néztek, a szájat, melynek két szélébe mintha egy szobrász vésett
volna két kicsiny, kemény, merőleges vonalat. A száj volt ez, szigorú
vonalával, halvány rózsaszínével, az énekesnő szája, mely a világ
legszebb hangjának bűvöletét varázsolta az emberek szívébe, a száj, mely
énekelt, játszott, zokogott és kacagott a festék alatt, amelyet
megjelölt a szenvedély és a gyász, s amely gőggel tudta elrejteni minden
titkát egy gazdag és ragyogó életnek... A száj, mint egy apáca szája,
aki cellája rejtekében sokat álmodik és sokat gondolkodik, és ismeri a
legfinomabb elragadtatásokat és a legridegebb lemondást, akinek ismerős a
halál és nyugtalanító teher az élet, durva teher, amit le kell vetni… A
száj, amely elfeledte az élet italának édességét és forróságát és csak
játszott szerelmeken keresztül érezte meg újra és újra, hogy másnap
megint elfelejtse...”
visszavetítette képét, egy sárga, elefántcsontszerű arcot, mely sima
volt, redőtlen, a szoborszerű homlokot, a nagy fekete szemeket, melyek
búsan néztek, a szájat, melynek két szélébe mintha egy szobrász vésett
volna két kicsiny, kemény, merőleges vonalat. A száj volt ez, szigorú
vonalával, halvány rózsaszínével, az énekesnő szája, mely a világ
legszebb hangjának bűvöletét varázsolta az emberek szívébe, a száj, mely
énekelt, játszott, zokogott és kacagott a festék alatt, amelyet
megjelölt a szenvedély és a gyász, s amely gőggel tudta elrejteni minden
titkát egy gazdag és ragyogó életnek... A száj, mint egy apáca szája,
aki cellája rejtekében sokat álmodik és sokat gondolkodik, és ismeri a
legfinomabb elragadtatásokat és a legridegebb lemondást, akinek ismerős a
halál és nyugtalanító teher az élet, durva teher, amit le kell vetni… A
száj, amely elfeledte az élet italának édességét és forróságát és csak
játszott szerelmeken keresztül érezte meg újra és újra, hogy másnap
megint elfelejtse...”