Nicht lieferbar
2017-ben Gabriel Wolf megírta „Az Éjféli Fojtogató!” című thrillerparódia novelláját, ami olyan sikeres lett, hogy először csak a barátai, aztán már az olvasói is elkezdték várni a folytatást. Három év alatt összesen tíz epizód készült a „Valami betegesen más” címszó alatt futó sorozathoz. Ez a kötet tartalmazza az összes eddigi részt. Hogy miért lett népszerű Jack, a paranormális képeségekkel rendelkező nyomozó abszurd története? Mi a pontos irodalmi műfaja ennek a sorozatnak?
Nehéz lenne összefoglalni, de íme néhány támpont: Részben paródiája az amerikai zsarufilmeknek, természetfeletti thrillereknek és a brit detektívregényeknek. Emellett szatíra is, amiben időnként a tökéletes(en beképzelt) főszereplő hibát hibára halmoz, és a szerző szapulja is érte. Sőt, időnként az író szidja benne saját magát, ami valljuk be, elég ritka egy hagyományos krimiben.
A történetben van egyfajta „film a filmben” hatás is, azaz olyan, mintha egy forgatást követnénk nyomon: egy zseniális zsarukrimit, de borzalmas színészekkel, elpuskázott jelenetekkel. A szereplők időnként kiesnek a szerepükből, és elkérik a rendezőasszisztenstől a forgatókönyvet, hogy megnézzék, ők szúrták-e el, vagy átírták-e azóta a sztorit.
Nemcsak a film és az irodalom keveredik ebben a történetben, de a valóság is a képzelettel. Néha ugyanis a cselekmény során az író leáll veszekedni a szereplőkkel – időnként kicsinyes módon bosszút is állva rajtuk –, máskor szinte „kinyúlva” a könyvből magyarázkodni kezd nekünk, olvasóknak, hogy mit miért ír úgy. Olyankor azt is közli velünk, hogy mit kellene gondolnunk az adott jelenetről, hogy később melyik fog még nekünk nagyon tetszeni, sőt még azt is, hogy miben nincs igazunk.
A szerzőnek az a tapasztalata Jack kalandjainak eddigi három éve során, hogy az első epizódból még nem mindenkinek szokott lejönni, hogy „mire megy ki”, de két-három rész elolvasása után már a legtöbben el szokták olvasni a teljes sorozatot – bizonyos részeket többször is –, és idézni kezdenek belőle bizonyos szófordulatokat, jeleneteket.
Nos, ezért nyúlt ennyire hosszúra ez a történet, hogy tíz epizódot megért. És még az sem biztos, hogy ezzel a kötettel most valóban vége van.
Nehéz lenne összefoglalni, de íme néhány támpont: Részben paródiája az amerikai zsarufilmeknek, természetfeletti thrillereknek és a brit detektívregényeknek. Emellett szatíra is, amiben időnként a tökéletes(en beképzelt) főszereplő hibát hibára halmoz, és a szerző szapulja is érte. Sőt, időnként az író szidja benne saját magát, ami valljuk be, elég ritka egy hagyományos krimiben.
A történetben van egyfajta „film a filmben” hatás is, azaz olyan, mintha egy forgatást követnénk nyomon: egy zseniális zsarukrimit, de borzalmas színészekkel, elpuskázott jelenetekkel. A szereplők időnként kiesnek a szerepükből, és elkérik a rendezőasszisztenstől a forgatókönyvet, hogy megnézzék, ők szúrták-e el, vagy átírták-e azóta a sztorit.
Nemcsak a film és az irodalom keveredik ebben a történetben, de a valóság is a képzelettel. Néha ugyanis a cselekmény során az író leáll veszekedni a szereplőkkel – időnként kicsinyes módon bosszút is állva rajtuk –, máskor szinte „kinyúlva” a könyvből magyarázkodni kezd nekünk, olvasóknak, hogy mit miért ír úgy. Olyankor azt is közli velünk, hogy mit kellene gondolnunk az adott jelenetről, hogy később melyik fog még nekünk nagyon tetszeni, sőt még azt is, hogy miben nincs igazunk.
A szerzőnek az a tapasztalata Jack kalandjainak eddigi három éve során, hogy az első epizódból még nem mindenkinek szokott lejönni, hogy „mire megy ki”, de két-három rész elolvasása után már a legtöbben el szokták olvasni a teljes sorozatot – bizonyos részeket többször is –, és idézni kezdenek belőle bizonyos szófordulatokat, jeleneteket.
Nos, ezért nyúlt ennyire hosszúra ez a történet, hogy tíz epizódot megért. És még az sem biztos, hogy ezzel a kötettel most valóban vége van.